Már majdnem éjfél van. A város utcái
csendes álomban nyugszanak. Párizsban ez teljesen szokványos helyzet, mivel
éjszaka semmi sem történik. E híres város nappal van teli élettel, ami estére
szép lassan, csendesen, mint a nem táplált tűz kialszik. Épp ezért volt feltűnő
a fiatal Jack-nek, hogy egy ember minden erejéből rohan. Nem kellet sokat várni,
s észre lehetett venni, hogy ez az ember nem önszántából futkos, hanem hogy
menekül. Szerencsére Jack, már idejében megfigyelte ezt, s elhatározta, hogy segítségére lesz. A férfi már-már, majdnem leeset a földre, mikor a fiú odaért.
Egy gyors, de határozott kézmozdulattal adta tudomására a férfinak, hogy
kövesse. A Champs-Élyséesen haladtak át és egy kis
ház előtt megálltak. A ház ajtajára a 26-os szám volt kiírva. A fiú a férfit
ebbe a házba vezette, mégpedig a ház második emeletére. Ott gyorsan bevezette
egy közepes, de eléggé komfortos kis szobába és bezárta az ajtót. Csak a fény
sugarai tudták megmutatni, hogy kivel is áll szemben.
Magas, szikár férfi állt előtte. Haja sötétbarnás
volt, szeme koromfekete, feje pedig inkább kerek, mint óvális. Zakója fekete
volt, nadrágja sötétbarna. Cipője az akkori divat szerinti „berluti” volt,
melyben egész elegánsan mutatott. Kalapja épp úgy, mint szeme feketés volt.
Amint beértek a kis szobába, Jack máris egy székkel
kinálta. A férfi hálás tekintettel adta a fiú tudomására, hogy nagyon köszöni.
Ahogy leült a székre, - vagy jobbanmondva, leroskadt – kifújta magát, a nagy
rohanástól. Mikor visszanyerte régi arcszínét, először nyílt ki szája, ezeket a
szavakat mondván:
-
Nagyon hálás vagyok önnek
fiatalember! Talán nem is tudja, hogy mi mindent tett érettem. Lehet, hogy
észrevette, de ha nem is azt, hogy én menekülök. Amiért megmentette életem, így
kell, hogy mondjam, mivel az életem forgott kockán, elmondom magának, hogy miért
is menekültem. Megbízhatónak látszik.
-
Uram! A legkevesebbet tettem
önért. Mindenik becsületes ember ezt tette volna magával. Én csak a megfelelő
helyen és a megfelelő pillanatban voltam ott. Nem kell, hogy elmondja nekem,
hogy miért menekült, mivel ez gondolom személyes ügy, s nem szeretném, ha én
beleavatkoznék, az ön személyes ügyeibe.
-
Téved fiatalember! Én igenis el
fogom önnek mesélni, hogy miért menekültem. Ez az ügy mától fogva magára is fog
tartózni, mivel én magára fogok hagyni egy jelentős kis összeget, mivel nincs
más ember, akire ezt rábizhatnám úgy, hogy én meg legyek győződve arról, hogy jó
kezekben van.
-
Az más! De ha mégis meggondolná
magát kérem most tegye! Nem szeretném megfosztani önt pénzétől, hogy aztán én
legyek a bűnös.
-
Nem kell kibújnia, az én meleg
kezeim közül. Elhatároztam, hogy ön lesz a szerencsés ember, aki az én
titkomnak, tudomására fog jutni és el is fogom mondani ezt önnek. Tehát...- s,
kissé körülnézett a szobában, majd hosszasan az ajtón nyugodott tekintete.
-
Nem kell aggódnia, uram. Egyedül
lakok. Nem kell semmitől sem tartania.
-
Rendben ! Ez kicsit megnyugtat.
Tehát, visszatérek előbbi témánkhoz...megbízhatok önben?
-
Igen...remélem!
-
Mi az? Csak remélhetem?
-
Nem! Teljesen nyugodt lehet e
felől. Megbízhat bennem.
-
Tehát, ahogy az előbb mondtam,
jelentős összeg forog a kockán.
-
Mennyi?... ha szabad kérdeznem.
-
Nem kell ennyire nyugtalannak
lennie. Nem szeretném, ha tudatlan lenne az összeg felől, ezért természetesen
el is mondom, de...
-
De? - s keze beleremegett.
-
De ebből az összegből tíz százalékát minden
évben félre kell raknia, mivel nem szeretném, ha egy év alatt, a pénzköltés
miatt tönkremenne.
-
Óóó...ebben teljesen nyugodt
lehet! Tudom, hogy mit kell ilyenkor csinálni.
-
Szóval, mint már kétszer is említettem újra megemlítem. Jelentős összegről van itt szó.
-
Ötszázezer frankról?
-
Dehogy! Mit képzel, nem ilyen
kevésről.
-
Akkor egymillióról?
-
Többről.
-
Hárommillióról...? – s ekkor a
fiatalember hangja elcsuklott.
-
Ne szaporítsuk a szót, evvel
csak az időnket fecséreljük.
-
Uram, nekem bőven van időm.
Egyedül élek, úgyhogy valóságos időmilliomos vagyok.
-
De nem sokáig. Attól a naptól
kezdve, hogy megkapta a pénzt elutazik Rómába hogy azok az emberek, akik engem
üldöztek, ne kaparintsák meg a mesés összeget.
-
Rendben. Megteszem ami tőlem
telik.
-
Ennek örvendek. Szóval elmondom szép
tisztán, kerek-perec tizenöt millióról van itt szó.
Amikor ez a szó elhallatszott, Jack szeme felcsillant, s keze
újból remegni kezdett. Sohasem volt ennyi pénz tulajdonában és még álmodni sem
mert ennyi pénzről. Hogy ő, a Champs-Élysées-i, 26-os szám alatti szegény fiú tizenötmillió frankkal
rendelkezzen, erre még rágondolni se
mert.
- Tíz millió készpénzben, két és
fél millió aranytallérokban.
-
Uram! Miért pont én? Én a
szegény kis, Jack Colé, mivel érdemeltem ki ezt a nagy jóságot, egy számomra
teljesen idegen embertő, akinek még a keresztnevét sem tudom? Én nem is tudom,
hogy mit mondjak...
-
Ha a nevem érdekli, megmondom.
André Coeteau a becsületes nevem.
-
S mikor kapom meg a pénzt?
-
A holnap este megfelel?
-
Igen.
-
Akkor legyen holnap este,
pontban tízkor, a Gare de Lyonnál, s megkapja a pénzt egyetlen egy sou sem fog
hiányozni belőle. Hogy miért pont önre hagyom vagyonom? Hát ez jó kérdés.
Egyetlen egy gyermekem se volt így hát elsősorban nem tudtam senkire se hagyni
családomból. Igy hát elhatároztam, hogy én saját magam fogok keresni magamnak
örököst, úgy, ahogy én jónak látom. De egyelőre maradjunk csak ennyinél. Majd
holnap mindent elmondok. Legyen addig türelemmel. Akkor holnap este pontban tikor.
Viszlát barátom.
S fogta kalapját, s elment. Jacket annyira meglepte az
egyszerű válasz, hogy szóhoz sem jutott. Még köszönni is elfelejtett. Állt
némán egymagában a szobában, mélyen elgondolkozva. Kételkedni kezdett. Mindezt,
csak egy egyszerű álomnak hitte. Már egyet ütött a Gare de Lyon-i torony, de
neki nem az tűnt fel, hogy már ilyen késő van, hanem ezzel ellentétben
emlékeztette ez, hogy holnap ott lesz az ünnepélyes hely ahol megkaphatja a
pénzt. Gyertyáját elfújta, s nyugovóra tért. De nem jött álom a szemére.
Egyfolytában ezen járt az esze. Elképzelte, hogy miként fogja átvenni a
csomagot. Hogy mi lesz belőle, ebből a szegény fiúból, aki mindössze
tizenkilenc éves volt. Nem hagyta nyugton ez a gondolat, s hirtelen felugrott
ágyában. Elhatározta, hogy egy kis sétát tesz meg, ami egyébként, neki mindez
gyakori volt. Felvette zakóját, jobban mondva felrakta vállára és csakhamar kint
volt a Champs-Élyséesen. Minden a legnagyobb csendben volt és ez nem tetszett
neki. Ebben az óriási csöndben, volt valami különös, ami eddig nem volt
érezhető. De csakhamar elszálltak e gondolatok a mi Jackünk fejéből, s vidáman
tette meg körútját. A park felé vette az irányt, s ott leroskadt egy padra,
hallgatva a mélységes csendet. Szeme már megszokta a sötétséget. Már majdnem
elaludt, amikor egy furcsa zaj ütötte meg fülét. E zaj hallatára a fiatalember
felugrott, s szép lassan, csendesen a különös hang felé vetette magát. A zaj
csakhamar halk morajjá vállt a fülének, s egy-egy értelmes szót is kivett
belőle. Ahogyan mind közelebb, s közelebb hatolt a hang irányában, a szavakból
már mondatok is kezdtek kialakulni. Addig ment a hang irányába, míg rájött,
hogy mindez egy farakás mögött lappang. A mondatokból, már értelmes szöveg
alakult ki, s nem telt sokba mire Jack rájött hogy négy ember tanakodik valami
fontos dolgon. A fiú úgy érezte valahonnan, hogy ki kell hallgatnia e beszédet.
A beszélgetés így hangzott:
-
Robin! Pontosan merre láttad
menekülni Andrét?- kérdezte egy mély férfihang.
-
Amikor megpillantottam, úgy tűnt
mintha elesett volna. De ekkor egy pillanat alatt eltűnt, mintha a föld nyelte
volna el.- válaszolta a Robin nevezetű, halk, de kemény hangú férfi.
-
Hmm. Ez különös. Fogadni mernék
rá, hogy én is láttam, hogy elesett. De én szerencsére azt is észrevettem, hogy
valaki mellette volt. Nem volt elég sötét, hogy meg tudjam különböztetni a két
személyt egymástól. A mellette levő idegent, még most is meg tudnám mutatni, ha
itt lenne.
Amikor ez az utolsó mondat elhangzott Jack száján halvány
mosoly jelent meg és arra gondolt, hogy nem is tudják ők, hogy az említett
személyiség itt áll mögöttük. De ugyanakkor arra is gondolt, hogy ha most
észrevennék őt óriási bajba kerülne. Ezért óvatosan távolabb húzódott, hogy ne
legyen kitéve a szóban forgó veszélynek.
-
Sebaj! Tegnap megkaptam lakcímét, s ha minden jól megy még ma meg fogjuk őt látogatni. El fogunk
beszélgetni egy kicsit vele. Hogy hány órakkor, azt majd később megbeszéljük.
Csak ne járna el valakinek a szája a kincsről. Ha ezt megteszi vagy rosszabb
esetben már meg is tette, akkor nagy bajban vagyunk. Ugye tudjátok azt, hogy ha
valaki más kaparintja meg a kincsestérképet, akkor lefújhatjuk a
kincsvadászatot.
Micsoda? Gondolta magában Jack. Nem volt szó erről.
Elrejtette volna a kincset. Ha ezek megkapják a pénzt valahol, akkor fuccs az
én gazdag álmaimról. Még ma elmegyek hozzá. Úgyse jött álom a szememre, most
még annyira se fog. Még most elindulok. Ezentúl minden másodperc fontos. Csak
ne késsek el. Ezeknek a banditáknak bizonyára a tizenötmillióra fáj a foguk. De
ne álmodják soha, azt hogy egyszer az ők tulajdonában fog lenni, mivel voltam
olyan szerencsés, hogy már tudok erről a kincsről. Meg kell tudnom minden
részletét ennek a dolognak. Lehet, hogy emberek élete forog itt kockán, azért
hogy a pénzt megkaphassák? Miért?
Miközben ezek a gondolatok foglalkoztatták Jacket, addig
szép lassan elhagyta megfigyelőhelyét és óvatosan a Champs-Élysées felé vette
az irányt. Nem tudta azt, hogy merre lakik a jóságos úriember, tehát várt és
csak várt. Hogy mire, már-már ő is kezdte elfelejteni, de ekkor megpillantotta
a négy embert, akit tanácskozni hallotta. Egy gyors ugrással utánuk eredt,
egyik háztól a másikig haladva, abban a reményben, hogy ők fogják elvezetni az
úrhoz. De ebben tévedett. Alig mentek száz métert megálltak. A következő volt
hallható:
-
Mi itt most elválunk. Hogy ne
legyen feltűnő csak én egyedül megyek az öreghez. Ti addig várjatok meg a Place de la Concordenél.
S ezekkel a szavakkal eltávozott. Jack megvárta míg mind a
négyen elmennek és csak azután követte a négytagú banda vezérét.